Szenci Molnár Albert és a 16–17. századi peregrinatio academica (Studia Litteraria, 2025/3–4)
A Studia Litteraria legújabb, „Szenci Molnár Albert és a 16–17. századi peregrinatio academica” című tematikus száma a maga kb. 370 oldalával monumentálisnak tűnhet egy átlagos folyóiratszámhoz képest, ugyanakkor ez nem is meglepő, hiszen lényegében egy konferencia szerkesztett tanulmányköteteként tekinthetünk rá. A lapszám anyagának túlnyomó részét a vele azonos című, 2024. szeptember 5–7. között Debrecenben megrendezett 55. ReBaKucs-konferencián elhangzott előadások írott változatai adják. (3.) Amint az a szakmai szerkesztők, Fazakas Gergely Tamás és Száraz Orsolya alapos, a konferencia, a kiadvány témái és a benne szereplő írások szempontjából is informatív szerkesztői előszavából kiderül, az előadások közül hat máshol jelenik meg, viszont három olyan szöveg is található az összeállításban, amelyek eredetileg nem hangzottak el előadás formájában. (8.) A kiadványban olvasható 26 tanulmányt két részre osztották a szerkesztők a konferencia két fő témájának megfelelően: az első egységben a Szenci Molnár Alberttel, a másodikban pedig a peregrinációval kapcsolatos írások szerepelnek. A lapszám egy szakrecenzióval zárul: a Posta Anna monográfiájáról (Neolatin bibliai költészet a 16–17. századi Magyarországon, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2022) szóló alapos bírálat témájában nem áll távol a konferencia és a lapszám koncepciójától, hiszen a 16–17. századi neolatin költészet szorosan összefügg a külföldi egyetemjárás gyakorlatával.
Kutatásaim során neolatin alkalmi költészettel, többek között peregrinusok által írt szövegekkel is foglalkozó hallgatóként nagy izgalommal járt kézbe venni egy olyan kiadványt, amely kifejezetten az érdeklődésemhez közel álló írásokat közöl, több száz oldalon. Annak érdekében, hogy döntéseimmel minél kevésbé befolyásoljam a befogadási folyamatot, a (szak)folyóiratok, illetve tanulmánykötetek esetében némiképp természetellenesnek tűnő lineáris olvasást választottam, ez azonban a lapszám tematikus és megközelítésbeli sokszínűségének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró. Mindegyik szövegen érződik, hogy sok munka, idő és energia áll mögötte, viszont ezúttal a terjedelmi kötöttségek miatt nem áll módomban minden írásra kitérni. A válogatás fókuszát a feltűnőbb tematikus csomópontok mellett a személyes érdeklődésem is adta, tehát egy-egy írás említésének hiánya nem jelenti egyúttal, hogy érdektelen szakmunkákról lenne szó.
A lapszám P. Vásárhelyi Judit és Szabó András tanulmányaival indul, amelyek egyfajta bevezetésként, megalapozásként szolgálnak, ugyanis míg előbbi a Szenci-kutatás jelenlegi állását vázolja fel, valamint további lehetséges kutatási irányokat jelöl ki, utóbbi a téma viszonylag friss nemzetközi szakirodalmáról ad áttekintést. A fiatal kutatók számára különösen inspiráló lehet, hogy Vásárhelyi bekezdéseken keresztül sorolja, milyen teendők akadnak még a Szenci-kutatás területén. Ilyen például „a levelezéskiadás, a latin verscorpus megjelentetése, a loci communes gyűjtemény feldolgozása és kiadása, könyvtárának rekonstrukciója, a zsoltárbibliográfia”, valamint egy Szenci-monográfia elkészítése (18., kiemelés az eredetiben), de érdemes nyitni a nemzetközi kontextus irányába is. (18–19.) A korszak és a téma egy másik jeles kutatója, az ebben a kötetben két tanulmánnyal is szereplő Imre Mihály a Szenci életében kiemelt szereppel bíró Herborn városának jelentőségét szokta hangsúlyozni. (5.) Szabó András írása funkcióját tekintve nem sokban különbözik egy annotált bibliográfiától, viszont nem is vállal ennél többet: egy rövid tudomány- és tárgytörténeti, illetve a (nemzetközi) kutatás feltételeit tárgyaló bevezetés után Szenci életének külföldi állomásai szerint felsorolja az általa legfontosabbnak ítélt külföldi szakirodalmi munkákat, és csak a legszükségesebb információkra szorítkozva bemutatja őket, ami segíti az olvasót az eligazodásban. Magyarországi kutatóként, főleg hallgatóként nem mindig könnyű átlátni egy-egy speciális terület nemzetközi szakirodalmát, így az ehhez hasonló összefoglalók rendkívül hasznosak – ezúttal elsősorban a jelenlegi és leendő Szenci-kutatók számára.
A lapszám szerzői különböző kutatógenerációkból kerültek ki, az egyik szélsőséget a professor emeritusok, a másikat pedig az egyetemi, illetve PhD-hallgatók képviselik. Az előbbi csoporthoz tartozik például a már említett Imre Mihály, aki tanulmányaiban Szenci Religio-emblémájával, valamint a Psalterium Ungaricum metszeteivel foglalkozik, azaz a szövegek mellett az azokhoz társuló, azokkal sok esetben szervesen összekapcsolódó vizuális elemeket is vizsgálat tárgyává teszi. Írásait a tőle megszokott magas szakmai színvonal jellemzi, és a két tanulmány – a szerző más értekezéseihez, könyveihez hasonlóan – rendkívül sűrű, adatgazdag, ugyanakkor nagyon olvasmányos is. Nagy Anna Berta egyetemi hallgató dolgozata méltán kapott helyet a tapasztaltabb kutatók írásai között, nem érzem azt, hogy alaposságában, komplexitásában elmaradna azok mögött. A tanulmány középpontjában a Szenci-zsoltárokat is tartalmazó Balogi cancionale áll, amelyet a szerző dallamtörténeti szempontból közelít meg, tehát ez esetben sem az erőteljes szövegközpontúság a meghatározó. A lapszám tematikus és módszertani sokszínűsége éppen az ilyen típusú vállalkozásoknak köszönhető. Bár én magam nem rendelkezem megfelelő képzettséggel a dallamtörténet terén, azt ennek ellenére is érzékeltem, hogy a dolgozat gondolatmenete logikus, átlátható, így a kevésbé hozzáértők számára is jól követhető.
A peregrináció felekezeti vonatkozásait előtérbe helyező tanulmányok egyfajta unitárius blokkot alkotnak a kötet végén; Lovas Borbála és Szigeti Molnár Dávid írásai társaságában itt olvasható Hajdu Ildikó PhD-hallgató dolgozata, amely már-már túlteljesít a vállalásait illetően, a szerzőnek azonban ez nem okoz problémát, minden felvetett kérdést lelkiismeretesen körüljár:
„Tanulmányomban a Kolozsvári Akadémiai Könyvtárban (Bibliotecă Academiei Române, filială Cluj) található, Ms. U. 584 jelzetű, 17. századi unitárius prédikációkat tartalmazó kézirat bemutatására vállalkozom: elsőként a kötet attribúcióját vizsgálom, és a másoló nevének korrigálása mellett érvelek, illetve az újonnan azonosított szerzőhöz kapcsolódó életrajzi adatok, valamint könyvek, kéziratok feltárására törekszem. Ezt követően az Ms. U. 584-ben szereplő prédikációk két csoportja kapcsán a források azonosítására teszek kísérletet, majd pedig a tudástranszfer azon lehetséges csatornáit veszem számba, amelyek révén a prédikációk megírása során felhasznált külföldi nyomtatványok eljuthattak a szerzőhöz.” (331.)
Hajdu Ildikó meggyőző érvelését a tanulmányban említett kiadványokról készült képek, a vizsgált prédikációgyűjtemény szerkezetét és forrásait bemutató, függelékben közölt táblázatok és az impresszív jegyzetmennyiség (nem megfeledkezve a funkcionalitás és a relevancia elvéről) teszi teljessé. Hallgatóként mindig inspiráló olvasni más fiatal kutatók szakmai kiadványokban publikált írásait – egy-egy ilyen megjelenés lehetőség a fejlődésre mind a szerzői, mind a befogadói oldalról.
Ki merem jelenteni, hogy a kora újkori magyarországi irodalom- és művelődéstörténettel foglalkozó kutatók többsége nem rendelkezik héber nyelvtudással, ugyanakkor a humanista műveltséggel bíró szerzők között akadnak olyanok, akik a latin és a görög nyelv mellett héberül is tudtak, és akár alkottak is ezen a nyelven, ezek a szövegek pedig nem hagyhatók figyelmen kívül, ha minél teljesebb képet szeretnénk kapni a vizsgált korszakról. Éppen ezért is különösen fontos a kötet két hebraisztikai vonatkozású darabja. Zsengellér József tanulmánya Szenci hébertudásával és a 17. századi héber nyelvű üdvözlőversekkel foglalkozik. Bár a két téma között kétségkívül van összefüggés, a szöveg inkább azt a benyomást kelti, mintha két különálló, kisebb terjedelmű dolgozatból állna össze, amelyek egyébként külön-külön koherensek, és értékes eredményeket képesek felmutatni. Koltai Kornélia írása három hebraisztikai műfajra fókuszál a 17. századra vonatkozóan: az Ószövetség-fordításokra, a héber grammatikákra és a héber nyelvű üdvözlőversekre. Különös érdeklődéssel olvastam Kaposi Juhász Sámuel két költeményének elemzését, amelyekhez természetesen (nyelvi) értelmezés, illetve fordítás is tartozik. A tanulmány utolsó alfejezete az említett hebraisztikai műfajok és a nemzeti nyelv, valamint a magyar nemzeti identitás kapcsolatát vizsgálja, azonban a bő egyoldalas egységet túlságosan rövidnek érzem ahhoz, hogy egy ilyen összetettségű kérdéskör tárgyalására alkalmas legyen.
Izgalmas kutatási lehetőséget jelenthet a kora újkorral foglalkozó kutatók számára a kapcsolatrendszerek, illetve az egyes kapcsolattípusok vizsgálata. Bácskai-Horváth Hajnalka tanulmánya egy érdekes forráscsoporthoz tartozó kiadvány, Váradi Farkas Gergely album amicorumának elemzésével, a peregrinus külföldi egyetemjárásának útvonalát követve tárja fel annak kapcsolatrendszerét. Az album amicorumok jelentőségét a szerző a következőkben látja: „A műfaj a szűkszavú bejegyzések ellenére is nemcsak a külföldön tanuló diákok kapcsolatainak, hanem az őket ért szellemi hatásoknak, akár pontos életrajzi adatoknak a tárháza.” (233.) A kapcsolattípusok közül a barátságot helyezi középpontba Laczházi Gyula írása, amelyből kiderül, hogy az érzelmek történeti megközelítésben több szempontból is nehezen vizsgálhatóak, hiszen például csak (többszörösen) közvetetten, jellemzően az írott nyelven keresztül hozzáférhetőek a kutatók számára. Szintén problémát jelenthet, hogy időben és kulturálisan eltérőek lehetnek az érzelemkifejezés, illetve a kapcsolatok értelmezésének módjai.
Módszertani szempontból talán Móré Tünde utazással kapcsolatos 17. századi latin nyelvű alkalmi szövegekkel, többek között versekkel foglalkozó tanulmánya bizonyult a leghasznosabbnak számomra. Neolatin költemények nyelvi-poétikai aspektusairól nem mindig egyszerű úgy írni, hogy az elemzés ne csússzon át mechanikus tartalomismertetésbe, főként, ha korábban még nem vagy nem kellő részletességgel vizsgált szövegekről van szó. Móré Tünde írása azonban megfelelő mértékű kontextualizálással valósítja meg célkitűzését, emellett pedig olyan eredményekkel szolgál az elemzett versek működését illetően, amelyek más neolatinos kutatások során is remekül hasznosíthatóak.
Azt hiszem, e szemezgetésből is látható, hogy a Studia Litteraria 2025/3–4-es száma egyértelműen teljesíti a vele szemben támasztható szakmai elvárásokat. Megerősíteném a szerkesztői előszó részben formalitásként értelmezhető, ugyanakkor nem figyelmen kívül hagyható zárlatának gondolatait: „a Studia Litteraria legújabb tematikus számának minden írása – külön-külön és így, összegyűjtve – nemcsak jelentős mértékben járul hozzá az eddigi szakmai eredményekhez, hanem ki is jelöli a további kutatások irányait.” (8.) Ezt még kiegészíteném azzal, hogy az igen színes szerzői névsort felvonultató írások inspiráló erejét sem érdemes alábecsülni, hiszen ebből fakadóan különösen fontos motivációként szolgálhatnak a terület más fiatal kutatóinak.
Szenci Molnár Albert és a 16–17. századi peregrinatio academica, szerk. Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya, Studia Litteraria, 2025/3–4.
Hozzászólások